A marosvásárhelyi repülőtéren az elsők között ültem be a légitársaság partnereként megjelölt minibuszba, mert nem volt feladott poggyászom, nem kellett azt megvárni. Interneten, előre megvettem a buszjegyet a repülőjeggyel együtt, csak a kinyomtatott papírt kellett felmutatnom.

Volt, aki hozzám hasonlóan egy előre kinyomtatott jeggyel szállt fel a buszra, és volt aki a buszvezetőtől vásárolt jegyet. Látszott, hogy lassan nem fogunk elférni a buszban, és a buszvezetőnek pedig fogalma sincs, hogy hányan váltották meg előre a jegyüket. Amit sejtettem, bekövetkezett: jöttek az előrenyomtatott jeggyel az áradat végén is utasok, csak már nem volt hely számukra a buszban. Illetve volt, állni, dülöngélni, csomagokra ülni… valahogy bepréselődni egy kis segítséggel lehetett, de akadt egy pár, akik azt mondták, hogy azért vásárolták meg előre a jegyet, hogy normális körülmények között bejussanak a városközpontba. Igazuk volt? Nem? De! Ugye, Besenyő Pista bácsi?

A sofőr széttárta a karját: ez van. Nem tud mit tenni. No, a férfi felhívta a busz ügyfélszolgálatát, hogy reklamáljon. Mi a buszban, a nagy melegben összezsúfolódva vártuk, hogy mi lesz a vége. Én azt vártam, hogy az ügyfélszolgálatról azonnal elnézést kérnek, és rövid időn belül vagy valamilyen járművet küldenek az utasokért vagy azt mondják: Uram, kifizetjük a taxit. Ez lett volna a fair transzfer. De nem ez történt.
Hosszúra nyúló beszélgetés után a férfi átadta a buszvezetőnek a telefont, hogy az ügyfélszolgálatról eligazítsák. Az eligazítás így hangozhatott: valahogy oldd meg! A teljesen jószándékú, segítőkész de tanácstalan buszvezető végül arra kérte a mellette ülő két hölgyet, hogy – tekintettel a helyzetre, és ha egyáltalán el akarunk végre indulni – zsúfolódjanak be a busz végébe, így a két panaszos ügyfél megkaphatja a két első, „előkelő” ülőhelyet. Pöröltek a hölgyek, pöröltek, de különösebb ellenállás nélkül eleget tettek a kérésnek, így aztán az első sorban a sofőrrel és a két panaszos ügyféllel, mögöttük pedig az izzadva dülöngélő tömeggel és csúszkáló poggyászokkal elindultunk Marosvásárhelyre.

Útközben erősödött a méltatlankodók hangja: nem szégyelli magát ez a fiatalember, hogy képes elfogadni hölgyektől az ülőhelyet? A reklamálók helyzetét megértve, én is közbeszóltam, fogadatlan prókátorként, hogy hát ők előre megvettek, kifizettek egy szolgáltatást. Csak azt kérték, ami jár nekik… igazuk van, reklamálniuk kell. De itt Romániában vagyunk, azt kell elfogadni ami van és kész! – próbáltak meg engem is helyretenni. Másokra is tekintettel kell lenni.

Igen, hát ez is igaz, gondoltam magamban, és azon kezdtem töprengeni, hogy ebben és ehhez hasonló helyzetben kinek is van igaza? Hogy is lehetne udvariasan, másokra tekintettel lenni, de az előre kifizetett szolgáltatást is határozottan „kikényszeríteni” ha kell? Jó dilemma.

Én azt tettem volna – illetve tulajdonképpen tettem is, hiszen kérés nélkül átadtam a helyem egy hölgynek –,  hogy tudomásul veszem a helyzetet, örülök a buszvezető segítőkészségének, hiszen nem ő volt a hibás a rossz szervezésért. Osztozom a buszban ülők „sorsában”, hiszen egy alkalmi sorsközösséget alkotunk, egy hajóban, egy fedélzeten vagyunk. Aztán később, másnap, levélben vagy személyesen reklamálnék annál, aki magára veheti az inget.

Amíg a jogosan nekem járó szolgáltatást, engem illető helyet követelem, vigyáznom kell, ne hozzak kellemetlen helyzetbe olyanokat, akik nem tehetnek az engem ért sérelemről. Különben is, mi jár nekem jogosan? Egy másik dimenzióban ez a kifejezés értelmezhetetlen. Nem jár más nekem, mint amit a mellettem ülő, álló, élő társak felajánlanak. És annál többet fognak nekem felajánlani, minél többször minél többet ajánlok fel én is a magaméból. Ez a személyesség, az emberiesség, a szeretet dimenziója, az egymásra utaltság érzékelésének és elfogadásának dimenziója. Ez az a Románia, ahol a nehézséget megélt emberek könnyebben adják fel vélt, valós, szerzett vagy vásárolt jogaikat, mert könnyebben osztoznak mások sorsában.