Február 23-án különös reggelre ébredtem: több centiméter jégréteg fagyott az utakra, a házakra, a fákra, mindent kristályos jégpáncél vont be. Az ébredés pillanataiban gyönyörű látványként hatott a különös csillogás, ragyogás. Mintha valaki ünneplő kristályruhába öltöztette volna a fákat, készülve egy ritka eseményre. Amint azonban kidörzsöltem szememből az álmot, látnom kellett, hogy az ünnep a valóságban gyászünnep, hogy a csodálatos pompa temetést idéz. Szembe kellett néznem a pusztulással. A gyönyörűen öltözött fák pusztulása láttán tehetetlenül sírtam legbelül, és Pilinszky fohászát ismételgettem: „… adj nevet, gyönyörű nevet, / párnát a pusztulásnak.” Homályosan valahogy azt sejtettem, hogy ha megtalálom a varázsszót, ha nevén nevezem a pusztulást, akkor hatalmamba keríthetem, akkor meg is állíthatom azt. A varázsszót sajnos nem találtam, a fák meghajoltak, összetörtek, a rügyek fulladoztak a „levegőtlen présben”. A fák pusztulása azonban eszembe juttatta a mi, emberi végességünket, törékenységünket és pusztulásunkat. Mintha csak a beköszönő nagyböjt mementójaként történt volna mindez: „Emlékezzél ember, porból vagy és porrá leszel!”

A gyászos nagyböjti mementó arra szolgálhatott, hogy felkészítsen Húsvétra, arra az ünnepre, amikor a pusztulás, a halál végképp legyőzetett. Mi akik tanúi voltunk a pusztulásnak, most már sokkal érzékenyebben, sóvárgóbban várjuk az élet győzelmét, és ismételgetjük nagyböjti fohászként Pilinszky sorait: „Temess karjaid közé, / ne adj oda a fagynak…” Húsvétkor pedig biztosak lehetünk a győzelemben. A megváltás meg fog érkezni. „És megérzik a fényt a gyökerek.”

(Az idézetek Pilinszky János Panasz és Harmadnapon c. verséből származnak)