Látom ragyogó, szép orcád!

 2010.11.04. 12:42

Gyakran és örömmel gondolok vissza egy megható nyári élményre, melyet most, Karácsonyra készülve szívesen osztok meg az olvasókkal. Brassóban, a Cenk alatt ünnepeltük, hogy egyik unokatestvérünk megtalálta szíve választottját. Az ünnepélyes esküvő után, amikor a lakodalom örömteli nyüzsgése tánccá változott, a jókedvű forgatagban egyszer csak megakadt a szemem egy kecsesen táncoló nőn. Feltűnt, hogy gyönyörű, hosszú haja szokatlanul elfedi fél arcát. Aztán a meglibbenő fürtök között az arcsorvadás merev vonásait vettem észre, egy beesett szemhely vált láthatóvá egy-egy pillanatra. A sajnálat és részvét első pillanatai után azonban hamarosan a csodálkozás majd a csodálat ébredt fel bennem: A nő egy határozottan jóképű, csinos fiatalemberrel táncolt, karjaikban pedig  kisbabájukat ringattak, a zene lágy vezetését követve.

Ők Nemecsekék – tudtam meg a székét hozzám közelebb húzó sógoromtól. Egy betegség következtében Évának tízéves korától elkezdett sorvadni az arca, könnycsatornái nyitva maradtak. Ebben a megpróbáltatásban és szenvedésben nőtt fel, de gyermeki arca bájának, hamvasságának elvesztésével lelke furcsamód éppen erősödött, napról napra nemesedett. Ő lett szűkebb és tágabb környezetének szíve, lelke, mindig ott volt, ha segíteni kellett, ha egy jó szóra bátorításra vagy éppen mosolyra volt szükség.

És ahogy ott ültem, a Cenk lábainál, Magyarország elsorvasztott régi határ-ráncain, egyszer csak úgy láttam, hogy ez fiatal család tulajdonképpen nem is a hangszórókból szóló valamilyen zene ütemére mozog, hanem a szívemből előtörő régi, ismerős dalra ringatózik: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország… látom ragyogó, szép orcád…”

Látom ragyogó, szép orcád! – bizonyára valami ilyesmi érzés, gondolat, bizonyosság vezeti a férjet, aki félig elsorvadt arcú kedvesében újra és újra felfedezi a bájt, kedvességet, nemes küzdelmet, amellyel az bearanyozza családja életét. Majdhogynem a halotti maszk mögé kellett hatolnia Kulinyi Ernő tekintetének is, amikor a trianoni diktátumban szétszakított Magyarország megtépázott arcáról leírta ezt a szép betétszöveget. S mert a látszat csal, látnia kellett, hogy mi magyarok, minden szenvedésünk, külső vagy belső torzultságunk ellenére a lelkünk legmélyén tiszták és nemesek vagyunk, mindig képesek a jóra és a szépre.

Most, az adventi napokban, csendesebb pillanataimban ezekből a gondolatokból merítek erőt és kívánom, hogy minél többen, minél gyakrabban felfedezzük családjaink, barátaink, Piliscsaba és Magyarország ragyogó, szép arcát. Akkor is, ha néha szégyenlős hajfürt sem fedi a megmerevedett torzulásokat, az idők homályába vesző sorvadásokat.

Biró Szilveszter

In memoriam Bicskei Sándor

 2010.07.20. 10:52

-     Sanyi, van ragasztótok? Valami jó erős ragasztó kellene!

-     Van, hogyne! De mire kell? – indult a beszélgetés a javítandó bútordarabokról, a kilyukadt pancsoló medencéről vagy kedvenc cipőnk levált talpáról. És észre sem vettük, hogyan kezdtünk el életünk apró tárgyai után magáról az életünkről beszélni… apró és nagyobb gondjainkról, örömeinkről vagy szürke kis hétköznapjainkról, ahonnan még éppen az a tíz darab csavar vagy az a folttisztító szappan hiányzott, amiért a boltba mentünk. S bár csak csavarért és szappanért ugrottunk be a Pontba, mégis mindig többet kaptunk: barátságos mosolyt, finom kis élcelődést, jópofa humort, diszkrét érdeklődést, hogy jól vagyunk-e.

Ez stílus mintha ráragadt volna mindenkire a boltban: ott vettük észre egymást mi vevők is, ott fedeztük fel, hogy szomszédaink, barátaink, ismerőseink is hasonló dologra keresnek hasonló megoldást. Ebben a miliőben aztán már nem eladók és vevők voltunk a boltban, hanem egy nagy baráti társaság, ahol mindenki mindenkinek segíteni szeretett volna, hogy a rögzítéshez a legtalálóbb csavart, a makacs foltra pedig a legjobb folttisztító szappant találjuk meg. És a csoda mindig az volt, hogy közben egymást találtuk meg.

Kedves Sándor! Mi piliscsabaiak leginkább a Pont Kereskedésből ismertünk téged, de tudjuk, hogy nem kereskedőhely volt az a néhány négyzetméteres üzlet a lazarista kápolna mellett. Nem a világ kalmárszelleme vezérelt, amikor megígérted, holnapra itt lesz a keresett darabka, ne keressük máshol… amikor úgy adtad ide a dolgokat, hogy nyugodtan visszavihetjük, ha mégsem találnak oda, ahová vettük… amikor sosem próbáltál rábeszélni, hogy megvegyünk valamit… Pont nem kereskedés, hanem baráti találkozóhely volt az üzleted, kedves Sándor, ahol kezet tudunk fogni rég nem látott szomszédunkkal.

Biztosak vagyunk benne, hogy hosszan tartó szenvedésed és halálod még inkább megértette veled, mi az igazán fontos az életben. S ha odafentről ragasztót ajánlanál, jó erős ragasztót, ami összeköthetné szétszakadó családjainkat, barátságainkat, piliscsabai közösségeinket, akkor az biztosan a szeretet lenne. Reméljük, hagytál még bőven raktárkészleten ebből a ragasztódból, és családtagjaidtól, munkatársaidtól is megkaphatjuk azt, ha beugrunk a Pontba. Mert valami jó erős ragasztó kellene!

Sándor, nyugodj békében! Kívánjuk mi, mindannyian, piliscsabaiak.

Biró Szilveszter

Pedagógusnapra

 2010.06.04. 12:35

Kedves Tanítónők, Tanárnők, Tanárok, Igazgató Úr!

Kedves Barátaim!

Minthogy családbarát, szülőbarát és nem utolsó sorban gyermekbarát iskolában vagyunk, az utóbbi megszólítás nem bizalmaskodás akar lenni, hanem annak az örvendetes ténynek a kifejezése, hogy ebben az iskolában a szülők, tanárok és gyerekek mindennapi viszonyát a barátság aranyszálai fűzik össze. Ha valaki ebbe az iskolába adja gyerekét, családja menthetetlenül beleszövődik abba a szép, vidám, jó illatú, színes kelmébe, melyet hivatalosan Klotildligeti Ward Mária Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolának nevezünk.

Tehát: Kedves Barátaim!

Minden reggel örömmel küldöm iskolába gyermekeimet, mert ezt tanítjátok nekik: Szeresd az Istent! Ahol Isten a legsűrűbb, legnehezebb vagy legunalmasabb hétköznapok társa, ott kinyílik az élet az ünnepekre, a vasárnapokra, a karácsonyokra, a húsvétokra, a pünkösdökre. Minden reggel imával kezdeni a tanítást és a tanulást azt jelenti, tudjuk honnan jöttünk és hová tartunk, nem céltalanul bolyongunk ezen a földön: életünket meghatározza és bearanyozza Isten szeretetének vonzása, ez ad célt, irányt, keretet lépéseinknek. Örülünk, hogy ebben az iskolában ez a keret – mondhatnám kerettanterv – és ebből a mindennapi imából forrásozik a tanítás, a munka.

Világnézetileg semleges legyen az iskola! – hallottuk gyakran ezt a nevetséges követelést. Azért nevetséges, mert ugyanilyen logikával lehet fából vaskarikát csinálni. Nem, mi nem kérünk a világnézetileg semleges iskolából, hanem a ti hitből fakadó becsületes, kemény napszámos-munkátokat kérjük és köszönjük, kedves pedagógus barátaim, amelyik azon a parancson alapszik, hogy szeresd az Istent!

Kedves Barátaim!

Minden reggel örömmel küldöm iskolába gyermekeimet, mert ezt tanítjátok nekik: Szeresd az embert! Igen, ez a második parancs, és hasonló az előbbihez. Jézus Krisztus antropológiája ez, ezt a tanítást hordozza kétezer éve minden keresztény közösség és ennek az örökségnek részese a Ward Mária iskola is. Szeresd az embert, nem valamiféle filantróp hóbortból, hanem az emberré lett Isten megkérdőjelezhetetlen parancsát követve: szeress mindig, mindenütt, minden körülmény között, ne engedd, hogy szívedet megfertőzze a gyűlölet. Szeresd még az ellenségedet is! Ezért a toleranciát tűzzel-vassal terjesztő, világnézetileg semleges iskolák maguk-szabta feladatánál jóval nagyobb, jóval több a ti feladatotok, kedves pedagógusok, itt, ebben az iskolában. De sokkal magasztosabb is, de sokkal szentebb is.

A tény, hogy ez a keresztény iskola nem szűkölködik jelentkezőkben, hogy tele van diákkal, élettel, pezsgéssel az ezoterikus világ-hóbort közepette azt jelenti, hogy a nagyobb és több feladatot, a magasztosabb és szentebb feladatot jól végzitek és mi ezt látjuk és értékeljük. A mai napon mi, szülők, elismeréssel köszönjük ezt a munkát!

Kedves Barátaim!

Minden reggel örömmel küldöm iskolába gyermekeimet, mert ezt tanítjátok nekik: Szeresd a magyart! Ez a parancs az előző kettőnek édes testvére és különös aktualitása van most, amikor kilencven évvel a nemzetünket szétszakító trianoni döntés után a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítja a parlament a mai napot. Nem tudom visszatartani, nem tudom el nem mondani azt, hogy én egy olyan erdélyi magyar faluban jártam magyar iskolába, ahol a tanfelügyelő iskolaellenőrzés során a fehér függönyről leoldotta a piros szalagot, hogy az a zöld ablakkeret társaságában nehogy magyarságunkra emlékeztessen minket. Ennél még szörnyűbb dolog az, amikor itt Magyarországon tesznek meg mindent azért, hogy gyermekeinket semmi ne emlékeztesse magyarságukra. Lásd az elmúlt évek hivatalos oktatáspolitikáját.

Ami most biztatóan változni látszik az oktatáspolitikában, itt, ebben az iskolában már jól bevált hagyomány. Megemlékezünk minden eseményről, megünneplünk minden ünnepet, ami magyarságunkban erősít, emberségünkben nemesít, tartásunkban egyenesít, fejünket felemeli.

Szeresd a magyart! Emeld föl fejedet büszke nép! – ennek a parancsnak a ritmusát nyomatékosítja a nagybőgő a hagyományos néptáncbemutatókon. A táncoló gyerekek pedig meghatóan adják vissza mozdulataikkal a magyarság jó ízét, mélységét, lelkének legfinomabb rezdüléseit. A legutóbbi bemutatót éppen akkor konferálták be, május 28-án, amikor az elszakított magyar testvéreink állampolgárságára mondtak meggyőző igent a parlamentben. Érzéseimmel szinte küszködve, könnyekig hatódva figyeltem a táncmozdulatokat, annak az egykori iskolának perspektívájából, amelybe én jártam, ahol szürkére festették zöld kerítést és ahol a hajamat ráncigálták, ha ministrálni jártam. Zárójelben: Ez természetesen nem az általam máig is mélyen tisztelt és szeretett tanárokon múlott.

Az említett példával csupán azt a rést, látószöget szerettem volna felidézni, melyen át látszik, hogy egy keresztény, magyar iskola léte nem is annyira természetes, nem is annyira magától értetődő, mint ahogy azt mi itt Klotildligeten megszoktuk. Megszoktuk, hogy itt van egy jó iskola. A megszokásból pedig néha feledékenység lesz, el-elfelejtjük, hogy nagy-nagy ajándék részesei vagyunk általatok, kedves pedagógus barátaim.

Shakespeare egyik darabjában a következőképpen fogalmaz:

Mi sajátunk, méltón nem becsüljük
Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük
Tódítjuk értékét és megtalálunk
Oly érdemet, mi benne föl se tűnt,
Míg a miénk volt.

Kedves szülőtársaim, kedves tanítónők, tanárnők, kedves tanárok! Ezt az iskolát mi mindannyian sajátunknak érezzük, és nem elveszítve akarjuk megtalálni érdemeit! Ezért életerős fájának oltalma alatt becsülni akarjuk azt a munkát, amit tanáraik e falak között végeznek és meg akarjuk találni benne azokat az értékeket, amelyek a tudás továbbadását kísérik: Szeresd az Istent! Szeresd az embert! Szeresd a magyart!

Köszönöm, hogy meghallgattak! A taps pedig ne a beszédnek, hanem a jelenlévő pedagógusoknak szóljon!

süti beállítások módosítása