Látom ragyogó, szép orcád!

 2010.11.04. 12:42

Gyakran és örömmel gondolok vissza egy megható nyári élményre, melyet most, Karácsonyra készülve szívesen osztok meg az olvasókkal. Brassóban, a Cenk alatt ünnepeltük, hogy egyik unokatestvérünk megtalálta szíve választottját. Az ünnepélyes esküvő után, amikor a lakodalom örömteli nyüzsgése tánccá változott, a jókedvű forgatagban egyszer csak megakadt a szemem egy kecsesen táncoló nőn. Feltűnt, hogy gyönyörű, hosszú haja szokatlanul elfedi fél arcát. Aztán a meglibbenő fürtök között az arcsorvadás merev vonásait vettem észre, egy beesett szemhely vált láthatóvá egy-egy pillanatra. A sajnálat és részvét első pillanatai után azonban hamarosan a csodálkozás majd a csodálat ébredt fel bennem: A nő egy határozottan jóképű, csinos fiatalemberrel táncolt, karjaikban pedig  kisbabájukat ringattak, a zene lágy vezetését követve.

Ők Nemecsekék – tudtam meg a székét hozzám közelebb húzó sógoromtól. Egy betegség következtében Évának tízéves korától elkezdett sorvadni az arca, könnycsatornái nyitva maradtak. Ebben a megpróbáltatásban és szenvedésben nőtt fel, de gyermeki arca bájának, hamvasságának elvesztésével lelke furcsamód éppen erősödött, napról napra nemesedett. Ő lett szűkebb és tágabb környezetének szíve, lelke, mindig ott volt, ha segíteni kellett, ha egy jó szóra bátorításra vagy éppen mosolyra volt szükség.

És ahogy ott ültem, a Cenk lábainál, Magyarország elsorvasztott régi határ-ráncain, egyszer csak úgy láttam, hogy ez fiatal család tulajdonképpen nem is a hangszórókból szóló valamilyen zene ütemére mozog, hanem a szívemből előtörő régi, ismerős dalra ringatózik: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország… látom ragyogó, szép orcád…”

Látom ragyogó, szép orcád! – bizonyára valami ilyesmi érzés, gondolat, bizonyosság vezeti a férjet, aki félig elsorvadt arcú kedvesében újra és újra felfedezi a bájt, kedvességet, nemes küzdelmet, amellyel az bearanyozza családja életét. Majdhogynem a halotti maszk mögé kellett hatolnia Kulinyi Ernő tekintetének is, amikor a trianoni diktátumban szétszakított Magyarország megtépázott arcáról leírta ezt a szép betétszöveget. S mert a látszat csal, látnia kellett, hogy mi magyarok, minden szenvedésünk, külső vagy belső torzultságunk ellenére a lelkünk legmélyén tiszták és nemesek vagyunk, mindig képesek a jóra és a szépre.

Most, az adventi napokban, csendesebb pillanataimban ezekből a gondolatokból merítek erőt és kívánom, hogy minél többen, minél gyakrabban felfedezzük családjaink, barátaink, Piliscsaba és Magyarország ragyogó, szép arcát. Akkor is, ha néha szégyenlős hajfürt sem fedi a megmerevedett torzulásokat, az idők homályába vesző sorvadásokat.

Biró Szilveszter

A bejegyzés trackback címe:

http://biroszilveszter.blog.hu/api/trackback/id/tr642764676

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.